Finy Petra: Víztükör (1. rész)
                                                                                     Körkép 2018. 81. oldal
 
       Mennyi ideje is? Harminc éve.
       Harminc éve nem jött le az uszodába. Bármilyen uszodába.
       Egyszerűen nem tudott, fizikailag képtelen volt rá. Görcsbe rándult a gyomra, ha csak meglátott egy medencét. De görcsben volt ilyenkor az összes izma, mintha még most is ott róná a hosszakat a medencében Isti bá árgus tekintetétől kísérve. Az a tekintet, mintha ráégett volna a testére.
     A megaláztatásról jut eszébe az a bot, amivel Isti bá csapkodta a lazsálók fejét.

• Grétikém, nem egy szanatóriumban vagyunk, úgyhogy légy szíves, hagyd abba ezt a kényelmes tempózást! aztán jött a bumm. Egy ütés a fejre a bottal. Grétikém és bumm. Ez a két dolog remekül megfért Isti bánál. Kedvesség és kínzás kézen fogva jártak, mint két közeli testvér.

     Uszodába sem mert menni. Mert még elkezd remegni, mint a nyárfalevél. Vagy csak elájul. Szóval rizikós lett volna. De most, hogy eltelt ennyi idő, úgy gondolja, érdemes megpróbálni. Szerencsére itt, a Kondorosiban nem kell attól félnie, hogy ismerősökkel találkozik. Régi edzőtársakkal. Vagy netán Isti bával. Bár már ezt is elképzelte ezerszer. Hogy mit mondana neki, ha találkoznának. Hogy szépen kiosztaná. Éjjeleken keresztül csiszolta a szavakat a sértésekhez, amiket majd a fejéhez vág.

• Így nem lehet élni – mondja ki hangosan, amikor a tükörbe néz a női zuhanyozóban…

     Amikor odasétál a medencéhez, egyszer rezdül csak meg a lába. Szinte nem is remeg. Fölveszi a sapkát, a szemgödrébe illeszti a szemüveget. Vesz egy nagy levegőt. Vagyis venne, ha kapna rendesen.
Belezuttyan a hideg vízbe. Nem fejessel, ahogy annak idején versenyeken meg edzéseken. Hanem nagypapásan, fenékre érkezve.
     A mozdulatok azonnal visszajönnek. Szinte a kiabálást is hallja:

• Na, mehet, bénácskáim! Bénácskáim és nyomorékok. Olyan természetességgel használta Isti bá ezeket a megszólításokat, mint Gréta férje a drágámat.

    A nő elkezdi hát leúszni a harminc évvel ezelőtti bemelegítést. Eleinte lassan és ügyetlenül megy a saját egy, ami nála a pillangó. Gréta egyre jobban belelendül. Eltelt harminc év. Végre nem érzi magát ügyetlennek, végre sikere van a medencében.
     Aztán felvillan egy árnyék a medence csillámai között. Egy arc a víztükörben. És az ismerős hang is megérkezik:

• Kis nyomorék, egész jól csinálod!

     Az nem lehet. Az nem lehet, hogy Isti bá itt van, nyel egy kis vizet Gréta. Kiköpi a klóros levet.

• Gyere már ki, Grétikém, hadd köszönjek neked! – jön az utasítás.

Pedig ez ő. Ez tényleg ő.